Kínpad

Mikor mondta "szeretlek!", hittem neki,
Mikor mondta "bízzál bennem!" adtam neki
Esélyt, mért ne adtam volna?
Naivan hittem, nem fordult a homokóra.
De fordult, s az apró szemek záporoztak lefele,
Mint a nyári eső, s mint most könnyeimnek serege.
Mikor leért benne az utolsó homokszem,
Mondták, hogy ne, mégis mondtam "bízom benne azt hiszem".

Éjfélt ütött már az óra, Hold nézi az éjszakát,
S azt figyeli hogyan lesznek egymáséi két fiatal odaát.
Odaát a vízen túl, az alkonyon, s az éveken,
Pillanatnak élnek, s akkor sehol sincsen félelem.

Ahol én voltam, és én maradtam, a józanság színpada,
Reszkettem a félelemtol, eljön újra fájdalomnak kínpada.
Múltak órák, múltak napok, és eltűnt a félelem,
Nem maradt más, csak a tiszta lánggal égő szerelem.
Mondták nekem, "vigyázz nagyon", mondták, "megint összetörsz".
Nem hittem, mert bíztam benne, és ez mindent eltörölt.
Aztán láttam, tudtam, bírtam, de reméltem reménytelent,
Hogy azt mondja, "nem tettem meg, bízzál bennem kedvesem!"
Azt mondta, hogy dúlt a mámor, vörösbor nem engedett,
Megtörtént és ezzel aztán mit kezdeni nem lehet.
Bíztem benned! Bíztam benned! Hajtogattam makacsul,
Csak magamnak, hisz ez másnak nem jelentett semmit, úgy,
Mint nekem, ki hittem mindenegy szavát,
"Nem is szeret" kósza szellő futott a fejemen át.
Széttörtem én szilánkokra, elemészt a fájdalom,
Ott fekszem már, kikötözve, újra, a várt Kínpadon.