Kárhozat földje

 I.

Késő délutánra járt az idő. Valahol az isten háta mögött az autópálya szélén, egy nyitott tetejű sportkocsiból egy kisebb baráti társaság szállt ki. Egy öreg, romos pályaudvar mellett álltak meg. Vidám hangjuk bezengte a környék ürességét. Egy darabig csak a kocsi mellett időztek, majd kalandvágyuknak engedve bementek az öreg pályaudvarra nyíló romos váróterembe. Belül érdekes látvány fogadta őket; egy rozsdás ringlispíl foglalta el helyét a váróterem közepén. Olyan volt, mint amit gyermekkori álmaikból már jól ismertek; fülsértő vurstli zene szólt miközben a pókhálós ringlispíl elkezdett forogni, kigyúltak a fényei...csak hogy nem táltos paripák, aranyhintók, vagy hattyúk voltak rajta...hanem holtestek. Megkínzott emberi maradványok. Karóba húzott, felkoncolt, megcsonkított, szétmarcangolt, felakasztott rothadó testek...Rosszullét és ijedtség kerítette őket hatalmába, el akartak menni, de a hatalmas, régi ajtó zárva volt, hiába feszegették, nem tudták kinyitni. Viszont a terem másik végében egy nyitott ajtót vettek észre. Egy üvegházban találták magukat, ahol méteres fű burjánzott, de amint pár lépést tettek, hatalmas csomókká állt össze a fű, a csomók óriási, dühöngő medvékké alakultak. Elállták a bejáratot és egy újabb ajtó felé szorították a csapatot, akik át rohanva a másik teremben ismét csak fű-medvékkel találták magukkal szemben. Majd az üvegház másik szárnyából kiérve, nyugodt, folyóparti düledező, kis toronyházhoz értek. Betértek az épületbe hátha találnak valakit, aki segítségükre lehet, és megtudja mondani, hogy juthatnak vissza az autópályára...

II.

Mikor beléptek a toronyház ajtaján, igen érdekes, és visszataszító látvány fogadta őket. A falakon, a polcokon, az asztalokon és minden vízszintes felületen húscafatok hevertek. Bemerészkedtek egy félhomályos szobába nyíló ajtón.  Egy testes, kopasz, mocskos férfi állt nekik háttal az asztala felé fordulva, melyen valamiféle húst darabolt. Hentesnek vélték. Egyikük odament hozzá és
hangosan  elnézést kért a zavarásért, majd miután a férfi nem szólt, nem is reagált zavarodottan elkezdte hadarni, hogy miért is jöttek. A hentes továbbra se  mutatta annak jelét, hogy bármit is észre vett a jelenetből. Miután bátor emberünk megérintette a vállát, rémisztő gyorsasággal fordult feléje, tekintete akárcsak a legeszelősebb pszichopatáé, hentesbárdját  fenyegetően a magasba emelte, jelezve hogy az elveszett csapat lesz most feldarabolva. Ekkor menekülésbe kezdett a baráti társaság, kirohantak a házból, de azaz út, ahol eddig jöttek, eltűnt. Méteres, borostyánnal átszőtt fal állta útjukat, nem volt más menekülési irány csak az a kis folyó, ami a ház mellett folydogált. Oda rohantak hátha találnak egy csónakot vagy hidat, de a folyón csak egy gát volt. Egy gát, amely megcsonkított emberi tetemekből, és testrészekből épült. A látvány elborzasztó volt. Egyiküknek se volt gusztusa átmenni az oszlásnak indult hulla halmokon. De a hentes egyre csak közeledett, míg végül kelletlenül, de rászánták magukat. Alig léptek rá azonnal süllyedni kezdett a "talaj" a lábuk alatt. Csúszott és bűzlött az emberi gát,  de sikerült átjutniuk a túloldalra. Megpihentek a meredek partoldalon, majd gyorsan tovább indultak, hogy minél előbb elhagyhassák ezt a borzalmas kárhozat földjét...

III.

Egyszer csak elfogyott előlük az út, és meredek sziklafal tövében találták magukat. Nem volt ösvény, lépcső, semmilyen út, csak egy vastag inda vezetett föl. Hosszas mászás után, elértek egy várost, ami a sziklába volt beleépítve. Mintha csak az őskorba csöppentek volna. Segítség után kutattak, vagy legalábbis bármilyen békés élet- forma után, de mindhiába. A város teljesen lakatlan volt. Órák, és hosszas bolyongások múlva egy kis kertbe értek, tele volt gyümölccsel fák, bokrok, lugasok. Kaptak az alkalmon és teletömték egyre hangosabban korgó gyomrukat, majd hirtelen egy sólyom szállt le közéjük. Sugárzott a büszke madárról, hogy segíteni akar nekik. Így a sólyom kölcsönadva nekik látását, tudatukra adta a hegy tetején lakó gonosz mágus tervét. Esőerdő felett repültek, majd egy hegytetején álló kastély ablakán néztek be. Hosszú, fekete köpenyt viselt. Arca ráncos és gonosz volt. Asztala mellett állva zombi-szerű szolgájának magyarázott valamit. És ekkor véget ért a látomás. A sólyom elszállt. Barátaink ismét magukra maradva bandukoltak tovább az ismeretlenben. Égető napfény...sivataggá változott a környék. Délibábokat láttak; közeledő majd eltűnő alakokat. Egyre közeledtek feléjük, míg végül valóságosnak tűnő, emberhúsra éhes zombik vették őket körül.