A Hold fényénél

 Jilly James hazafelé tartott. Már sötét volt, a külvárosi utcákat gyéren világították meg a nátrium-gőzlámpák. A levegő már lehűlt, az utolsó utcákba már nesztelenül bekúszott a köd. A közeli toronyóra nemrég ütötte el a háromnegyed tizenkettőt. Néhány ház ablakaiból fény szűrődött ki a külvilágba, de legtöbbjük feketén tátongott, akárcsak a koponya üres szemüregei.

 Jilly fél tizenkettőkor indult el a város legfelkapottabb szórakozóhelyéről, a Hope-ből. Mint minden pénteken, most is a bandával lógott.

 A hazafelé tartó séta közben felidézte a délután és az este eseményeit, kissé csalódottan vette tudomásul, hogy egyik „hűdemacsó” haverja sem kísérte haza, pedig mindannyian tudták, hogy Jilly retteg a sötétségtől.

 Sietős léptei alig csaptak zajt az aszfalton. Útja egy temető kihalt temető mellett vezetett el, a telihold ezüstös fényében megannyi szellemalakként csillogtak a sírkövek.

 Az ég csillagos volt, az éj csendes. Nem volt szellő, se szél, teljes némaság telepedett a környékre.

 Már elhagyta a temető felét, éppen a bejáratnál volt, amikor valami fényre lett figyelmes. A temetőben mintha tábortűz égett volna.

 Jilly belépett a nyitott kapun, furcsának találta, hogy éjjel nyitva találja a bejáratot. Kíváncsisága legyőzte félelmét, bár szíve még mindig a torkában dobogott, hevesen vert. A sírok között a fény felé lépkedett. A nyughelyeken hol száraz, hol pedig falevélszáraz virágok hevertek, alattuk a holtak aludták az igazak álmát. Álmuk egy új világban kezdődött. Néma csend volt.

 Néhány száraz ág, és falevél reccsent meg Jilly cipője alatt. A lány már tisztán látta a fény forrását: egy közepes méretű tábortüzet a sírok közötti kis területen. Ahogy közelebb lépkedett a fény forrásához, észrevett két árnyszerű alakot a tűz közelében. Arcukat fekete csuklya takarta el, egymással szemben ültek, közöttük a tűz ropogott.

 Hirtelen valami megmozdult. Valami ött fönn, a sírok felett, magasan az égen. Aztán egy hang.

 Varjú - ismerte fel Jilly, és feleszmélt a rémületből. Az alakok valamit mormoltak, Jilly nem értette - részben a távolság, részben pedig hangosan verő szíve miatt.

 Az egyik alak tekintete találkozott Jillyével. A lány gyorsan a földre bukott, és bekúszott a hozzá legközelebb álló sírkő mögé. Hátát a hideg kőnek vetette. Szíve hevesebben vert, homlokán apró verejtékcseppek csillogta a Hold fényében. Telihold volt. Az izzadságcseppeket gyémántként világította meg.

 Várt. Várta, hogy érte jöjjenek az alakok. Eltelt fél perc. Majd egy. Kettő. Három. Senki se közeledett felé.

 Hangfoszlányokra lett figyelmes.

 ...éjfélkor...kell...

 A köd hangtalanul gomolygott a sírhelyek között, még titokzatosabbá tette a temetőt. A telihold elé fekete felhők úsztak, megfosztva az éjjeli világítótestet égi trónjától.

 A távolban a toronyóra tizenkettőt ütött. Egy varjú újra kettészelte az éjjeli égboltot. Miután a hang elhalt, Jilly fülelt. Meg akarta tudni, hogy a csuklyások itt vannak-e még.

 Várt. Eltelt öt perc. Semmit sem hallott. Hat. Hét. Már tíz perce semmit sem hallott, ezért óvatosan kinézett a sírkő mögül a tábortűz irányába. Nem vett észre mozgást. Senkit sem látott. Csak a tűzből az ég felé repülő pernyét.

 Felállt, és elindult a tábortűz felé, óvatosan, nehogy zajt csapjon. Már csak 5 méterre volt a tábortűztől. Három. Kettő. Megbizonyosodott arról, hogy a csuklyások elmentek. A tűz melege kellemesen simogatta Jilly arcát. A lány körülnézett a tűznél. Sehol senki. Eltűntek. Aztán a közeli fa árnyékában valamit észrevett. Valamit, ami kiemelkedett a környezetéből. Jilly remegő lábakkal ahhoz a valamihez lépett. Egy fekete lepel volt az. Még közelebb ment. A felismerés jeges rémületként hatolt a tudatába.

 A fekete leplen valami fehérlett. Csontok. Pici fehér csontok. Egy csecsemő csontjai...