Remény

- Így ni! Kész is vagyunk. – mondta vidoran a doki, de nem lehetett látni az arcát, fehér maszk fedte. A legtöbb nőgyógyászati rendelő, mint ez is tele volt a témához kapcsolódó képekkel. Rengeteg műszer és egyéb tárgy sorakozott a kis helyiségben. Ranza az asztalon feküdt és a plafont bámulta. „Túl vagyok rajta”- gondolta és arcán aprócska mosoly jelent meg.
- Akkor most már terhes vagyok?
- Minden rendben ment, úgyhogy pár napon belül kiderül.  – folytatta tárgyilagosan a doki. – Tudja, ezen a környéken nem sok nő vállal egyedül kisbabát, pláne nem így. Mesterséges megtermékenyítéssel.
- Tudom…de nem tehettem mást. Nem várhattam tovább. De ezt már elmagyaráztam.
- Persze-persze. Nem is akarok önnel vitába szállni. Sőt, örülök hogy így döntött. Maga egy nagyon értékes ember. Kevés ilyen szaladgál a mai világban.
- Ezt ilyen hamar leszűrte? – kérdezte Ranza és közben öltözködni kezdett.
- Fél év magának hamar? Ne vicceljen, maga is nagyon jól tudja, hogy maga egy kivételes teremtés. Egy angyal.
- Köszönöm…
- Ne köszönjön semmit! Csak vigyázzon magára! És hétfőn találkozunk. Ha bármi problémája van, tudja a számom. – mosolygott rá a már hatvanas évei körül járó, ősz, nagybajszú orvos.
- Rendben doktorúr. – bólintott a nő és felvette a kabátját. – Akkor hétfőn találkozunk. Viszlát!
- Viszlát kislány! – köszönt el halkan a doki, majd miután becsukódott előtte az ajtó hozzátette: - Igen, ő lesz az!

 

Ahogy Ranza kilépett a klinika ajtaján, rohanó, zsongó tömegben találta magát. Az emberek rohantak, nem figyelve a másikra. Egyikük sem mondta, hogy bocsánat, ha valakinek nekiment, csak egy unott fintorra futotta tőlük.
- Hát, újra itt vagyok. – sóhajtott Ranza és belemerült az embertömegbe. Ő, velük ellentétben nem sietett. Nézelődött. Fürkészte a mellette elhaladó nők és férfiak arcát. Érzéketlenek voltak, semmi érzelem, és főleg semmi öröm nem látszott rajtuk. Ez nagyon elkeserítette Ranza-t, pedig már hozzászokhatott volna, hiszen 27 éve élt ebben a világban. De ő teljesen más volt. Nem bírta látni a szenvedést, a szomorúságot. De legfőképpen az igazságtalanságot! Ezek, sajnos a mai világban nagyon elterjedtek voltak.
Tél volt. Apró pelyhekben hullott a hó, közeledett a karácsony, de ez sem érződött az embereken. Mindenki ugyanolyan közönyösen rohant a járdán és nézett üveges szemmel maga elé. Mintha nem is éltek volna. Ranza nagyon magányos volt így. Szülei már rég meghaltak, a férfiakkal sosemvolt szerencséje, még nem is volt komoly kapcsolata. Imádta a gyerekeket, szent meggyőződése volt, hogy ha az elkövetkezendő nemzedék sem tesz a világért, csal él benne – már ha lehet ezt életnek nevezni - , akkor vége van mindennek. Ezért döntött úgy, hogy saját kisbabát nevel fel olyanná, ami ennek a világnak kell. Bár most még nem is tudja, hogy ezzel a gondolattal nincs egyedül. A tömeg zaja, elhalkult. Hirtelen csend lett, még az emberek lélegzete is elállt. Ranza körbepillantott: az összes körülötte álló ember egy pontra figyelt meredten, lélegzetvisszafojtva. Félelmetes volt. A nő követte a tekintetüket, mikor célra talált ereiben meghűlt a vér. A száguldozó autókkal teli úttesten egy kisgyerek állt, aki már teljesen megbénult a félelemtől. A hajmeresztő csendet sírása törte meg. Az a kétségbeesett sírás, aminek egy felnőtt sem tud ellenállni. Vagy mégis? Senki sem mozdult, csak nézett. Ranza volt az egyetlen, aki önkéntelenül, ledobta táskáját futni kezdett a gyerek felé. Nem is törődött a gondolattal, hogy akár el is üthetik. Fel sem merült benne a halál gondolata. Félrelökte az útjába kerülő embereket, akik még mindig meredten bámultak a kisgyerekre. Egy autó sem állt meg. Rohanás közben Ranza sapkája és sála lecsúszott róla, így hosszú barna haja szinte egyvonalban úszott utána a légben.  Lehelete meglátszott a metsző hidegben. A sírás mellé erős autóduda hang vegyült. Fülsiketítő volt. Ranza az ölébe kapta a kislányt, magához szorította.
- Semmi baj. – suttogta neki. Éles fékcsikorgás hallatszott és a nő testét éles fájdalom járta át. Aztán semmi. Nem ordított. Csak még jobban szorította a picit. A beléjük rohanó autó, egy fekete Mercedes volt. Ranza ájultan zuhant a földre. A kisgyerek már nem volt sehol….
Egy fiatal férfi rontott ki a tömegből, egyenesen a nő felé rohant. Leguggolt mellé, megnézte lélegzik-e….még lélegzett, s a szíve is vert.
- Hívjanak mentőt! Gyerünk! – ordította, s valahol a tömegben egy nő nyúlt a mobiljáért…Ranza magához tért. Mindene fájt, de most már csak tompán. Ez talán rosszabb volt, mint az éles fájdalom.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj, már jön a mentő. – nyugtatta a férfi. Hangja férfias, és egész jóképű is volt. A haja világos szőkés-barna volt. Szemei élénken csillogtak és arca derűs volt. A nő önkéntelenül megnyugodott tőle. Szemével a gyereket kereste. Meg is találta. Ott állt tőle pár méternyire. Már nem sírt, csak nézte Ranza-t. Lassú léptekkel elindult a nő és a mellette térdelő férfi felé. Mikor odaért rájuk mosolygott. Talán hároméves lehetett. Egy kislány. Pár másodpercig még nézte a két felnőttet majd egyik kezét Ranza hasára tette és csak ennyit mondott kis gyerekhangján:
- Szia Anya! Szia Apa!  – aztán fehér köddé változott, mintha beleoldódott volna Ranza-ba. A nő fájdalmai elmúltak. Nem érzett már semmi rosszat, de szólni nem tudott. Ránézett a mellette álló férfire. Az visszanézett őrá. A férfi lehajolt hozzá és homlokon csókolta.
- Üdv köztünk…angyalkám! – majd magához ölelte a nőt. Ranza még sosem érzett ilyen mérhetetlen boldogságot és biztonságot, mint amit a férfi karja nyújtott. – Barry vagyok. – suttogta a nő fülébe, aki azt válaszolta:
- Tudom… - Barry az ölébe kapta Ranza-t és elindult vele a tömeg felé. Az emberek mindebből nem érzékeltek semmit. Csak annyit láttak, hogy a nő, aki megmentette a kisgyereket meghalt. Számukra Ranza már halott volt, fellépett az angyalok közé. Persze van olyan ember, aki látta az egészet. A valóságot. Ők a védőangyalok. Mindenhol ott vannak. Mindenhol. De a mai emberek többsége ezt sajnos már nem érzékeli…

Lány a hídról