Álmok

Minden nap eljön az éjjel. Ha jön az éjjel, jönnek az álmok. Az álmok pedig rosszak. Felszínre jönnek az elfojtott emlékképek foszlányai. Az emlékek felkavaróak. Véresek és kegyetlenek. Régiek.

Ma is itt az éjjel. Álom borul ráncos szemeire. Nem szeret álmodni. Nem szereti a sötétséget. Gyűlöli a gyermekkori énjét, az egész rendszert, amiben élnie kellett. Kényszeríttették. Ha nem engedelmeskedik, őt is megölik. Álmok. Emlékek. Beleégve a tudatalatti sötét dobozába. 65 éves emlék, mégis rendkívül tiszta és éles. Rengeteg ember. Rengeteg nő, gyermek, férfi. Fiatalok és idősek. Betegek és egészségesek. Kirekesztettek. Nyúzott arcok, könnyes szemek. A száj szegletében szomorúság, beletörődés csillog. A tömeg a főkapun hömpölyög be a táborba. Sár és piszok mindenfelé. Ő a tömeg mögött lépdel. Kezében fegyver, pedig csak 10 éves. Zöldes uniform simul testére. Arcvonalai kemények, mint a többi őré. De a keménység mögött, a szemében ott csillog a kisfiú. A kisfiú, aki valójában. Csak egy gyermek. Mégis úgy tereli a tömeget, mintha mindenki felett ő állana. Kezében fegyver, lövésre készen. Egy barnaruhás kislány hátrafordul. Szemében félelem. Szája csendesen lefelé görbül.

Újabb kép. Szürke hó hull az égből. Nem hideg, forró. Pedig tél van. Szürke hó, hamuból van. Talán a barnaruhás kislány hamvai. A halál kézzelfogható fizikai jelenléte. Egy parancs, ami elrendelte a halált. Országokban teljesítik a parancsot. A halál lecsap. Nem egy emberre, millióra.

Másik emlékkép. Mezítelen emberek. Férfiak, nők és gyermekek. Megtört lélek tükröződik az arcokon. Terhes kismama. Serdülőkor vége felé álló lány.  Formás lábak, telt keblek. Még szép is lehetne. De nem ebben a helyzetben. Ruháikat már elvették. Vagyonukat is. Hamarosan az életüket is. Egy ajtó előtt állnak. Telik az idő. Az ajtó nyílik, majd zárul. Nők sikoltoznak, gyermekek üvöltenek. Mérges gáz szökik a tüdőbe. 5 perces hangzavar. Pánik. A halál érintése. Kín. De ő csak áll. Várja, hogy elcsendesedjenek.

A távolból szürke hó hull alá.

Felébred. Már sokszor átélte ezt. Minden éjjel, legalább egyszer. Nem a halál, a parancs vitte el őket. Az arcok megmaradtak. Minden éjjel a sötétből figyelik őt. Megtört arcuk szomorúan néznek felé. Ez nem álom. Valamikor valóság volt.

Barna haj, kék szemek, törékeny test az uniformisban. Ma már fehér haj, szürkés szemek. Ellenállhatott volna, de nem tette. Gyermek volt. Most idős. Emlékekkel. Hangokkal és képekkel. Az emlékek visszatérnek, álom formájában. Képek a tudatalattiból.