Boncolás

  Már mindenki fehér köpenyben áll az asztalok mögött. Mintha orvosok lennénk – holott mindannyian csak diákok vagyunk. A tanár belép, kezében bonceszközös dobozkákkal. Asztalunkra is jut egy. Kis fadoboz, tele fémesen csillogó, jéghideg eszközökkel – kínzóeszközök, villan át elmémen. Kapunk alátétet is: hófehér porcelántálka – téglalap alakú, alacsony peremmel. Felnyitom a boncdobozt. Jeges csillogás.
  A tanári asztalra kerül egy doboz, tele szemekkel. Sertésszemek, a közeli gyárból. A padtársam asztalunkhoz hoz egyet. Rajta kesztyű van, az én kezem csupasz. Nem nézek a szemre. Gyerekes félelem, de félek, hogy figyel engem. Orromat eléri a már megkezdődött bomlás szaga. A gyomrom görcsbe rándul, émelygés fog el. Erő, erő, kitartás.  A szemre nézek. Szinte teljesen gömb alakú. Kívülről még lóg róla a kötőhártya maradványa. Szürkés elváltozás a látószerven. Tejfehér ínhártya. Alattomos bűz. Engem néz. A látóideget kell megfigyelnünk. Már levágták a szemről, csak a kilépési helye látszódik a szem hátulján.
  Feladatunk a szemlencse kivétele a szaruhártya eltávolítása után. Magam előtt látom, hogy az én szememet boncolják. Éles fájdalom nyilall szemeimbe. Szúr, fáj, szörnyű.
  Nálam valamivel lelkesebb bonctársam neki kezd a feladatnak. Eltávolítja a kötőhártyát. A szaruhártyával már egyedül nem boldogul. Segítségre van szüksége. Segítenem kellene. Verejtékcsepp gördül végig gerincemen, jeges érzés. Egyre kellemetlenebb.
  Nem akarom, de segítek neki. Irtózom a szem látványától.
  Kezembe nyomja az ollót.
 - Szúrd! – mondja.
 - Mégis hová?
 - A szaruhártyába. Csinálj lyukat, utána már menni fog.
Stabilizálja a szemet. Két szúróeszköz közé beszorítja. Fájdalom a szemeim mögött. Egyre jobban izzadok, émelygek.
  Nagy levegő. Szúrni próbálok. A szem rám néz. Szörnyen kemény a szaruhártya, nem ilyennek képzeltem. Kemény és síkos. Csúszkál. Eszembe jut egy regény szereplője, aki egy formalinnal töltött üvegben tárolta az apja csupasz szemeit a széfben. A szemek a képzeletemben nem voltak ennyire undorítóak. Émelygek.
 Szúrom a szaruhártyát, de az ellenáll. Nem nézek oda, egyszerűen képtelen vagyok rá. A szám kiszáradt, szörnyen szomjas vagyok, és friss levegőre van szükségem.
 - Várj – mondom, és a csaphoz megyek.
 Gyűlölöm az itteni vizet. Klóros, büdös, és rossz ízű. Régen még nevet is adtunk neki: dihidrogén-chloroxid. Képletet még nem találtunk hozzá.
 Rossz ízű, de hihetetlenül jól esik.
Vissza az asztalhoz.
 - Inkább én tartom – mondom halkan.
Az arcom már csupa verejték, hányás kerülget. Undorító szag.
  Két oldalról megtámasztom a szemet. Csúszkál. Bonctársam döf. Majd még egyszer. És még párszor. Végül a szaruhártya enged, lyuk keletkezik rajta. Szétnyitja az ollót, és tíz perces munkával eltávolítja a szaruhártyát. Egyre jobban bűzlik a szem. Láthatóvá válik a szemlencse. Kiemeli. Fényes, áttetsző, és csillog. Szörnyen melegem van. A szememben a fantomfájdalmat érzek, szörnyen fáj.
  Ezután a bonctársam kinyomja a szemből a csarnokvizet, és az üvegtestet a szemből. Kocsonyás izé. Már nem szem, de valahogy mégis az. Rettenetes szag. Hányinger, forróság, jeges pánik. Mi történik velem? Egyre többször ráz ki a hideg. A kezeim remegnek. Rosszul vagyok.
  Mások már kifordították a szemet, hogy megfigyeljék a sárga-, és vakfoltot. Mi nem.
 Az ablakhoz lépek, nyelem a meleg, poros levegőt. A hátam csurom vizes, még a karom is erőteljesen verejtékezik. Hányinger.
 Van, aki csupasz kézzel boncol. Én kesztyűben sem lennék képes, főleg nem a lélek tükrét boncolni. Szürkéskék szemek. Hófehér ínhártya, áttetsző csarnokvíz. Sertésszemek a gyárból.
 Fantomfájdalmak, kicsit máshogy. A szem receptorai már biztos nem működnek. Nem működhetnek, az ellentmondana a biológiának, de a fájdalmat én érzem. Fáj. Tönkretett szemek.
 Fantomfájdalom.