Lelkem szárnyszegve zuhan a semmibe, sebekkel borított pillekönnyű teste. Vérzőszívű, bukott angyal lettem… Elrontottam, tudom… de miért? Mért dobsz magadtól így el? Testem vérbefagyva, lelkem magára hagyva… Még mindig rettegek, mikor rám nézel, hogy megremegek. De tekinteted fagyos már, lelkem egy nyirkos sziklán áll. Félve tekintek a mélybe, elképzelve, mint zuhanok a semmiben. De szívem dobbanása, az ősi ritmus, még bennem szól, de egyre halkul… Félek… igen, félek, rettegek! hogy te meg ne tudd, mennyit szenvedek; hogy milyen elveszteni az igaz szerelmet. A vágytól izzó, forró tekintet, a vérvörös ajkak, s szívemben a szeretet. De mégis… most vége, és ez a legrosszabb része… Mikor minden álom, vágy, és szeretet, minden érzés, minden perc… Oly könnyen foszlik szerte. És én halkan súgom: Szerettelek…